Lakberendező iskola van jó néhány, hosszabb és rövidebb tanfolyamokat tartó, drága és kevésbé drága, jó nevű, nagy hírű suli és minimál ismereteket adó intézmény.
Én a két híresebb iskola közül az egyikben végeztem, abban, amelyiknek az időbeosztása és ára közelebb állt a lelkivilágomhoz. Menet közben persze gyakran gondolkodtam, hogy lehet mégis a másikba kellett volna menni, de aztán találkoztam egy ott végzett lánnyal és kiderült, hogy ott is ugyanazok a problémák, mint nálunk voltak.
De mik is?
Alapjába véve a lakberendező iskola gyönyörűen megtanít szépen rajzolni és rajzban kifejezni azt, hogy a szekrényt tegyük oda balra, a kanapét meg jobbra, valamit megtanít sok kevésbé hasznos és néhány tényleg hasznos ELMÉLETI ismeretet.
Aztán egyszer csak vége az iskolának és ott állunk az első megbízásban -az persze egy külön történet, hogy hogyan lesz megbízásunk- és jönnek mindazok a GYAKORLATI kérdések, amik az iskolában fel sem merültek.
Például, hogy hova kerüljön a fürdőszobában a konnektor és villanykapcsoló, vagy hogyan tervezzünk konyhabútort, ha nem pont 90 fokban áll a fal a konyhában, hogyan tervezzünk át panelban konyhát és hogyan szüntessünk meg egy fűtőtestet.
Ezek mind, mind olyan kérdések voltak, amiket nagyvonalúan azzal intéztek el a tanáraink, hogy majd azt a szakember úgyis tudja, de a helyzet az, hogy nekünk előbb kell tudni a megoldást, mint a szakembernek.
Nem csak azért, hogy a szakik emberszámba vegyenek, hanem legfőként azért, hogy az általuk esetleg javasolt buhera vera megoldásokat vagy az "ezt nem lehet megcsinálni" mondatot elkerüljük.
Tehát az igazi tanulás csak azután kezdődik, ha sikerült végre elvégeznünk az iskolát.
Ez bármilyen szakmára igaz, de mivel ez a blog a lakberendezésről szól, maradjunk ennél és a személyes tapasztalatoknál.
Mert hogyan is kezdődik? Valahol tinédzser korban talán, amikor én akarom már eldönteni, hogy milyen színű legyen a bútor a szobámban, amikor elejétől végig kiolvasom a Lakáskultúrát minden hónapban, amikor egy ismerős lakásába lépve azt figyelem, hogy a padlócsempe hogyan van lerakva. Egész életemben tudtam, hogy kreatív, alkotó munkával szeretnék csinálni, de hogy pontosan mit az nehezebben jött el.
Mert amikor már nagyjából sejtettem is, hogy mi lenne az akkor vagy időm, vagy pénzem nem volt arra, hogy elkezdhessek egy iskolát. Aztán 30on túl, amikor már egy éve otthon voltam GYES-en a kislányommal és pontosan tudtam, hogy nem a bankba szeretnék visszamenni dolgozni valahogy minden beérett....és tényleg rettentő gyorsan sikerült döntenem.
Mellékszál egyébként, de kiskoromban rengeteg minden szerettem volna lenni. Régész, lótenyésztő, keramikus, kertépítő stb. Egyetlen egy dolgot tudtam biztosan: bankban nem szeretnék dolgozni. Ehhez képest hét évig sikerült.
Persze amikor befizettem az első fél évet, majd beültem az első órára még mindig nem hittem el, hogy sikerülni fog, sikerülhet. Nagyon akartam, de ismertem magamat, hogy félbe szoktam hagyni dolgokat.
Viszont most az első órán, amikor kb. 25en ültünk a teremben elmondta a tanár, hogy egy ekkora létszámú csoportból általában a fele lemorzsolódik a két év alatt, kevesebb mint a negyede a szakma közelében marad majd, pl. lakberendezési cikkeket áruló boltban dolgozik és talán 2-3 emberből lesz tényleg lakberendező.
És (és-sel nem kezdünk mondatot, tudom) de ott és akkor azt mondta a kis hang a fejemben, hogy ÉN EGYIKE LESZEK ANNAK A KÉT-HÁROMNAK!
És akkor most legyen szó a Lakástrend és design kiállításról egy kicsit.
Tudom, tudom lerágott csont, nem most volt már, de kipróbáltam, hogy több, mint egy hónap elteltével mire emlékszem az egészből. Az eredmény szerintem lesújtó, bár még így is több, mint a tavalyi Lakáskultúra kiállításból megmaradt, mert abból konkrétan semmi, így idén már hanyagoltam is.
Szóval akkor vegyük sorba.
Székek: a basic collection-től. Szépek, ötletesek, végre valami más.
A második ami nagyon tetszett egy csap volt. Mosogatóhoz.
Szerintem gyönyörű. Ez már nem is csap, ez szerintem szonáta csapra komponálva! És végre végre nem csak a minimál szögletessége jelenik meg (bár azokat is szeressük), hanem valami elképesztően dinamikus lágyság.
Harmadiknak említeném még a munkapultot, ugyanerről a standról. Az érdekessége az volt (és sajnos ez a képeken nem igazán jön vissza), hogy a felület, melyet úgy kaptak, hogy valami zúzott kőanyagot tettek gyantába, nem egyenletes volt . Ilyet persze láttunk már, de ami igazán érdekessé tette az az volt, hogy nem egy hideg-rideg felület volt, hanem szinte élt az anyag.
Arra persze kíváncsi lennék, hogy mondjuk tisztítani hogyan lehet róla mondjuk jóóóól rászáradt pörköltszaftot, de állítólag azt is kiválóan. Tesztelni nem hagytak azért.
Nos, gondoltam még, hogy negyediknek poénból megemlítem a cuki, meztelen fiút, aki azon a standon volt, ahol nem lehetett fényképezni. De az az igazság, hogy azon túl, hogy az ember először meghökkent a zárt stand félhomályába lépve, hogy 'ki fekszik az ágyacskában?' nem volt az esetem a srác.
Tehát marad a három. A többi standon csupa csupa olyan dolog volt kiállítva, amit már korábbi kiállításokon, esetleg üzletben már láttunk, semmi igazán nagy áttörést nem éreztem.
Semmi igazán meghökkentő, igazán új, mint mondjuk Piero Lissoni üvegkádja.
Nincs jobb érzés annál, mint amikor belépsz az új vagy épp a frissen felújított lakásod ajtaján.
(jó persze nyilván van, de ez is egy határozottan nagyon jó érzés).
Ezzel szemben rettentő kiábrándító, amikor elkezdenek tönkremenni/elromlani dolgok ugyanebben a hőn szeretett otthonban.
Ebben a helyzetben az embereknek két csoportja figyelhető meg (és persze minden más helyzetben is). Az első azonnal nekilát orvosolni a problémát: helyére rakja a kirántott konnektort, kicseréli a törött csempét, újrafesti a falat ott ahol a gyerek összefirkálta.
A másik csoport, amibe sajnos én is gyakran tartozom, a Patópálék. Ők inkább vakoskodnak napokig amikor a két körtéből egy kiég, a csöpögő csap pedig igazán nem annyira zavaró. Ez a fajta magatartás általában két irányba vezet (igen, már megint két csoport) az egyik, hogy szépen lassan minden tönkremegy és Patópál már annyira utálja az egész helyzetet, hogy inkább eladja a lakást és vesz egy újat, ahova de jó is belépni. A másik, hogy nagy nehezen erőt vesz magán és belefog vagy kihívja végre Józsit, Ferit vagy Lacit*, aki megcsinálja, hogy aztán újra elöntse az a hihetetlen jó érzés, hogy mennyire is jó egy olyan lakásban lakni, ahol minden ennyire pöpecül működik.
Te melyik típus vagy?
*itt szeretném megjegyezni, hogy nem kitalált nevekkel dolgozom: Józsi a festő, Laci az asztalos és a Feri a villanyszerelőm, akiket akár komplett felújításhoz, akár csak kisebb munkákhoz jó szívvel tudok ajánlani
A dolgok összefüggnek. Ezt sokszor hallottam már, de néha még mindig rá tudok csodálkozni, hogy mennyire.
Amikor még ifjú voltam és bohó és egy messzi messzi galaxisban lakótelepen éltem a szüleimmel, nyiladozó értelmemet már akkor is érdekelte a lakberendezés. Ez persze akkoriban még kimerült abban, hogy anyukám Lakáskultúra újságjait tanulmányoztam és ha vendégségbe mentünk kritikus szemmel lestem, hogy milyen ötletek tetszenek az adott lakásban és mik nem.
Akkoriban egy házban laktunk az unokatesómékkal. Mi az elsőn, ők a harmadikok, a lakások ugyanolyan elrendezésűek, mégis mások: a mienkben ki volt szedve az étkező és a nappali közötti ajtó, helyén egy boltív; a nappali sarkában dobogón forgósfoteles-lámpás olvasósarok.
Náluk maradt az ajtó, viszont a hangulat skandináv volt: világos textilek, hajlított világos fa ülőbútorok. Nyilván akkoriban a hazai Ikea pedig még kósza gondolat sem volt, nekem pedig még fogalmam sem volt arról, hogy ez a skandináv stílus.
Mégis, mégis, azok a székek, amik akkoriban a nagynénéméknél annyira tetszettek nagy valószínűséggel Alvar Aalto 401-es székének koppintásai voltak.
És hogyan függnek össze a dolgok?
Nos, az Artek cégnek, melyet a fent említett Alvar Aalto alapított még 1935-ben, a kreatív igazgatója jelenleg nem más, mint az a Tom Dixon, akinek lámpaszerelmeim közül a Copper shade-et és a Beat-et köszönhetem.
Lámpamániás vagyok. Nincs ezen mit tagadni, ez
olyan mint az időnként feltörő mély és ellenállhatatlan vágy, amikor
beleszeretek egy cipőbe és megveszem annak ellenére, hogy tudom szökőévben
egyszer fogom csak hordani, lévén napjaim többségét kényelmes lapos sarkúban
vagy tornacipőben töltöm. De akkor sem hagyhatom ott a boltban a piros, lakk,
félmagas sarkú csizmát vagy a 8 centis sarkú, bronzszínű, virágosat, akivel már az első összenézéskor
tudtuk, hogy ő az enyém, én a tied.
A lámpák is ilyen szerelmeim tudnak lenni,
csak ők kicsit drágább szerelmek.A legújabb, szerelmeim sorában, (igen,
lámpáknál az a jó, hogy több szerelmünk is lehet egyszerre)
Lámpaszerelmeimben az a jó, hogy
megismerkedésünk után szabadon csaponghat a fantáziám és képzelhetek el egy
helyet, ahol ő meg én ugye, örökkön örökké...
Nos Catellanival ez a hely egyértelműen egy legalább 4 m-es belmagasságú,belvárosi, régi bérházban levő,
kicsit art deco-s hangulatú otthon....vagy ..... mert szeretjük az eklektikát
és a hatalmas tereket, egy loft modern bútorokkal és a sok modern között csak
úgy, a meglepetés kedvéért egy-egy ilyen darabbal.
